1936-2016 - Független online újság - Tulajdonos : dr. Keserű Sándor - AzEst.eu mindent lát
Főszerkesztő helyettes : Huszár Károly - Örökös Tiszteletbeli Főszerkesztő : Miklós Andor

Történelemből kiírhatatlanul ­– Egy „nehéz ember”: Horn Gyula

Politika rovat / 2017-07-16

Történelemből kiírhatatlanul ­– Egy „nehéz ember”: Horn Gyula
Horn Gyula 2017. július 5-én lehetett volna 85 éves, de már 2013. június 19-én meghalt, a rendszerváltozást követő korszak Róbert Károly úti „döblingi betegeként”.

Lehet, sőt kell vitázni mindarról, mikor, mit tett, s hogy amikor azt tette, amit tett, miért éppen azt tette. De ellenfelei, sőt ellenségei sem vitathatják – ha szívesen nem ismerik is el –, hogy Horn Gyula neve és személye kiírhatatlan a legújabb kor magyar és európai történeleméből. Az viszont jellegzetesen magyar kór, hogy ezt többször és többen ismerték és ismerik el szóban, megszámlálhatatlan kitüntetéssel, és a kort elemző tanulmányokban határainkon kívül, mint itthon. Most talán a legidőszerűbb a frissen eltemetett Helmut Kohl német kancellárra és az 1989-i nyugati határnyitásra emlékeztetnem…

Őszintén gondolom: nem kis részben talán azért is, mert – magam is megerősíthetem – „nehéz emberként” járta végig nem akármilyen próbatételekkel teletűzdelt pályáját, egy nem akármilyen korban, minden poszton, a kezdetektől a végéig, az ilyen fajta ember minden tulajdonságával. Gyakran azok számára is önuralmat követelő lehetett vele dolgozni, akikkel egy cél vezérelte, sőt barátoknak tekintették egymást.

És hozzáteszem – maga vallotta be nekem egy együtt töltött belgrádi este, a 60-as évek végén, még fiatalon, beosztott diplomata korában –, hogy „örök háborúságban állok önmagammal”. Nincs okom kételkednem a szavaiban…

Ha ismertségről van szó, igazán nem panaszkodhatott. A rendszerváltozást követően regnáló kormányfők közül – 1994–98-ban-ban töltötte be (Orbán Viktortól kölcsönzött bon mot-val) az „ország első közhivatalnokának” tisztét – legfeljebb éppen fideszes utódjáról terjedt és terjed szóban, képben és írásban annyi valóságos és hamis történet, mint róla. Így Horn Gyula portréjához csak néhány ecsetvonással tudok hozzájárulni, azzal az előnnyel, hogy egyike vagyok azoknak, akik a legrégebben kezdhették gyűjtögetni róla az ismereteket, amelyekről jó ideig még csak nem is sejthettem, hogy valamikor hírértékűek lehetnek.

1967 nyarán úgy kezdtem MTI-tudósítói pályafutásomat Belgrádban, hogy azonnal ketten keserítették meg – ma hozzáteszem és elismerem, hogy a szó jó értelmében – az életemet. S a második – Marjai József nagykövet mellett – Horn Gyula volt, akkor egy ideig  még csak követségi titkári rangban. Ahogyan a főnöke, ő is már érkezésem napját alkalmasnak találta arra, hogy kipróbálja a tűrőképességemet: abban a pillanatban, ahogyan első alkalommal – és éhesen, fáradtan az éjszakai Budapest–Belgrád vonatzötyögés után – kiléptem Marjai irodájából, Horn elkapott és becipelt a saját szobájába.

„Dolgozni jöttél vagy a lábadat lógatni?” – ez volt az első kérdése. S én rögtön elkönyvelhettem azt az azóta is érvényes tapasztalatomat, hogy Horn Gyulának nem tartozik a legjellemzőbb tulajdonságai közé a szívélyesség és a türelem. Nem vigasztal különösebben, hogy ezt azóta nagyon sokan megerősíthetik. Mint ahogyan azt is, hogy munkaőrült, ha valamit fontosnak tart; s ilyenkor talán észre sem veszi, mennyire nincs tekintettel a másik, mások éppen időszerű teherbíró-képességére. 

Még nem töltöttem el 24 órát Jugoszláviában, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” töltsem meg az otthoniak fejét, „se a nyilvánosságét, se a főnökségét”.

Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye, mint a hátránya. Íme a horni megfogalmazás: „Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, amely úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.

Horn Gyula tanított meg rá, ott és akkor, hogy Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelynek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem valami másik földrészen. A gazdag Szlovénia és viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon az államhoz tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért. Furcsa világ?   

Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, de a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árút és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy  tagköztársaság kormányáról volt szó a sok közül, a helyi szervek ezreit nem is említve): így lett totális az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt. Az önigazgató vállalatot valóban magukénak érezték az emberek ott, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató ilyenkor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy azt tegye tönkre, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül. 

„Vegyél benzint mindig a horvát INA-kutaknál és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniok a szélvédőt. S a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol nyugatnémetben találják. Ez a verseny – foglalta Horn közgazdasági és politikai egységbe a hétköznapi helyzetet.

Az általa ott és akkor levont elvi következtetés pedig mindebből logikusan következett.

„Jugoszlávia is azt bizonyítja, hogy a félmegoldás nem megoldás – mondta Horn nekem 1967-ben. De azonnal hozzáteszem: ebből ma sem jut eszembe, hogy valami olyat gondolt és (nem) mondott, amiből logikusan kellett következnie annak, amit 1989–90-ben vallott és tett akkor és utána, amíg módja volt rá. De Marjai József – szerintem – ilyen és ehhez hasonló „eretnekségei” tudatában indította őt útnak azon a pályán, ami végül a politikusság élvonalába torkollott.

Eszembe jut néhány későbbi közös munkánk is. Ma már én is tudom (annakidején persze fogalmam sem volt róla), hogy Horn egyike lett ott és akkor azoknak a keveseknek, akiknek erősíteniük kellett a bizalmat Nyugaton, s főként a szociáldemokraták között Kádár János és politikája iránt. Én csak annyit tanúsíthatok, hogy elénk került szövegtervezetekben szorgalmasan igazította át az „SZKP vezető szerepét” a „Szovjetunió megkülönböztetett felelősségére”; javította „szükségszerű nemzetközi kötelezettségekre” és – ne felejtsem – például „európaiságra” az „internacionalizmust”; vagy éppen „marxi gondolatokra” az oly gyakran emlegetett „marxizmust”.

Munkaügyben utoljára 1989. szeptember 10-én találkoztunk a Bem rakparton, Kovács László külügyi államtitkár szobájában. Én kértem a beszélgetést, mert másnap Berlinbe kellett utaznom, az NDK Külügyminisztériumának meghívására, a Képes 7 főszerkesztőjeként, miközben Pesten javában állt a cirkusz az NDK-menekültekkel, akik nem voltak hajlandók hazatérni. Öt perccel az érkezésem után belépett az irodába Horn, aki akkor – ezt azóta megtanulta az egész világ – Magyarország külügyminisztere volt. Azonnal a lényegre tért.

„Persze, hogy nem véletlenül jöttem be, de Kovács Laci nem közölheti veled, amit mondok. Tulajdonképpen én se tehetném, de tudnod kell, mire számíthatsz: mire holnap Berlinbe érsz, kiengedtük az osztrák határon át az NDK-sokat. Figyelmeztetlek, ezt a titkot, most még tízen sem tudják az országban. Ha kifecseged, Ferihegyen csukatlak le – mondta. És nem kételkedtem, hogy az utolsó mondatát is komolyan gondolta.

Így  teljes és hamisítatlan a Horn Gyula-portré. Tetszik vagy nem, a tény tény marad: egyike lett hazánkfiai közül azoknak a keveseknek, aki a rendszerfordítás mindmáig tartó korszakában bátran és valóban magyar, európai, sőt világtörténelmet cselekedtek…

(Kocsis Tamás Aranytoll életműdíjas újságíró több, mint hat évtizedes tevékenységének emlékeit „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” cím alatt időről időre megosztja az Infovilág olvasóival. Koránál fogva a szerző legújabb kori történelmünk számos emlékezésre mindmáig érdemes eseményének volt részese, szem- és fültanúja.)

Nyelvek
 
           
Keresés
Lapunkról dióhéjban

AzEst.eu egy független online újság. Szerkesztőinek célja, hogy értékes, hasznos tartalmat továbbítson az olvasói számára. Híreinket négy fő kategóriába soroljuk, ezek a következők: Történelem, Kultúra, Politika, Események és Közérdekű. Cikkeinken túl fellelhető az oldalunkon egy folyamatosan bővülő Képtár is. Bízunk benne, hogy mind az írások, mind a fotók érdekes tartalmat jelentenek majd az újságunkat lapozóknak.

INTERMETAL

Holofon

Naszályfesték Kft.

Uniofol

Rózsa Sándor

Front Grafika

Dr Pulmo

Vác Online

Syba

Richter Gedeon