1936-2016 - Független online újság - Tulajdonos : dr. Keserű Sándor - AzEst.eu mindent lát
Főszerkesztő helyettes : Huszár Károly - Örökös Tiszteletbeli Főszerkesztő : Miklós Andor

A félelem és a megvetés elitista hagyománya

Politika rovat / 2017-07-11

A félelem és a megvetés elitista hagyománya
Miközben az Egyesült Államokban terjed a jobboldali populizmus, az ellenzéknél is felütötte a fejét a nép és a szegényebb néprétegek lenézése. A 2016-os elnökválasztáson elszenvedett kudarctól lelombozódott „haladó erők” sebeiket nyalogatva a felsőbbrendűség hamis illúziójába ringatják magukat, és anélkül hogy tudatában lennének, egy régi eszmét elevenítenek fel.

A populizmus felülírja a hagyományos ideológiai megosztottságot.[1]Miközben Donald Trump bevándorlóellenes nacionalizmusa a Republikánus Pártért és a Fehér Házért lendült támadásba, a baloldalon Bernie Sanders egy olyan gyógyírral mozgósította a munkásokat, amelyet még a XIX. század végén feltűnt Néppárt (People’s Party) inspirált – válaszként a bankok és iparbárók uralmára: a felsőoktatás és az egészségügy államosítása a cél, sőt az egyenlőtlenségek csökkentése az adózás révén. Az Atlanti-óceán másik partján pedig egy, a globalizációval szemben ellenséges jobboldali nacionalista mozgalom, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) sikeresen kampányolt a népszavazáson a „Brexit” mellett, miközben Jeremy Corbyn élesen elutasította a New Labour neoliberalizmusát, amely – Anthony Blair óta – felemésztette a brit baloldal erejét.

Hova tűnt a baloldali populista?

Azt várnánk, hogy az összeomlás miatt bosszús demokratikus erők egy baloldali populista gazdasági programot dolgoznak ki, amely felveszi a harcot az agresszív és idegengyűlölő jobboldali populizmussal. De nem ez történik. Egyes „haladók” éppen ellenkezőleg, az egyszerű emberekkel szembeni növekvő ellenérzésükkel tűnnek ki. Jó példája ennek William („Bill”) Maher, az HBO csatorna egyik ismert rovatvezetője: Donald Trump szóvivőjével, Kellyanne Conway asszonnyal még a választások előtt készült interjújában szemrebbenés nélkül jelentette ki, hogy azért nyer az ingatlanmágnás, „mert az emberek idióták”. Ugyanez a hangnem jelent meg a Foreign Policy folyóiratban, amely 2016 júniusában egy igazán sokatmondó címmel közölt egy cikket: „Ideje, hogy fellázadjon az elit a tudatlan tömegek ellen.”

E szív mélyéről feltörő kiáltás érdeme, hogy tényleg őszinte, de ettől még nem eredeti. A jobboldal hosszú ideig hajlamos volt a plebsz iránti brutális kíméletlenségre, és ezt mára átvette a baloldal is. Mielőtt Donald Trump hívei elfogadták volna világot megváltó uruk olykor szakszervezeti szónoklatokra emlékeztető populista retorikáját – amely ellen egyébként évtizedeken át küzdöttek –, jelszavaik általában nyíltan elitista felhangot hordoztak. Milo Yiannopoulos, amikor még nem Trump híveként szónokolt, és nem játszotta el a média által ráosztott „jobboldali homoszexuális” szerepét, szívesen pózolt olyan T-shirtben, amelyre az volt írva, hogy „Ne legyetek többé szegények” („Stop being poor”).

A fáradhatatlan jobboldali provokátor, Ann Coulter, akinek végre teljesen bejön a konzervatívok újonnan kialakított állásfoglalása, hosszú ideig egyfajta erkölcsi pánikkal küzdött, amely egyébként a modernitás korszaka óta egész osztályát jellemzi: félelem az emberek tömegétől, akiket könnyen befolyásolhatónak, érzelmileg ingatagnak és persze túl gyorsan szaporodónak tartanak. A Demonic[2]című könyvében kifejti, miszerint „a progresszív maffia veszélybe sodorja Amerikát”, és Gustave Le Bon (1841–1931) munkásságát dicséri. A francia esszéíró és 1895-ben megjelent könyve A tömegek lélektana (La Psychologie des foules), óriási hatással bírt, kivívta Adolf Hitler csodálatát is, és azóta is referenciaként szolgál a plebszet lenézők és a fajnemesítés (eugenika) hívei számára. Az egész bevándorlásellenes diskurzus, amely a közelmúltban arra indította Trumpot, hogy eldöntse, miszerint falat épít végig a mexikói határon; a nyüzsgő tömegtől és a – mindegy hogy hazai vagy külföldi – szegény néprétegektől való félelem hagyományába illeszkedik. Ez a bizalmatlanság a nyugati társadalmakban először a fehér vendégmunkások ellen irányult, mielőtt újabb célpontot talált volna a frissen érkező etnikai kisebbségekben.

A retorika a hazai és a külföldi szegényeket illetően egyforma: Túl sokan vannak. Túl sok gyerekük van. Felemésztik a korlátozott erőforrásainkat. Nincs elég helyünk. El akarják pusztítani és meg akarják rontani a kultúránkat. De ami a legfeltűnőbb az új politikai rendben, hogy a vélemények felcserélhetők: ha Hillary Clinton asszony nyerte volna meg az amerikai elnökválasztást, vagy ha a britek tömegesen elutasították volna a „Brexitet”, akkor ma valószínűleg a szociáldemokraták mutatnának több megértést a szegénysorban élők iránt, a sakktábla jobb oldalán viszont a plebsz iránti megvetés lenne látványosabb.

Egyébként ezt most sem kell nélkülöznünk. A fehér felsőbbrendűséget hirdető szubkultúra, amelyet az interneten az „alternatív jobboldal” (alt-right) mozgalma propagál, állandóan táplálja a tömegek iránti bizalmatlanságot. Bárkit, aki nem őrizte meg felnőtt korára a kamaszos hajlamot, hogy megkülönböztesse magát a társadalom domináns áramlataitól, azt „normie-nak[3] (a „normális” rövidítése) vagy basic bitch-nek[4] („alapkurvának) tartják, mintha csak a fehér szeparatizmus egy alig ismert punk műfaj lenne. Ugyanez az interneten is aktívan jelen levő ellenségesség hatja át a nacionalista jobboldal írásait és retorikáját. Mennél mélyebben elemezzük a milliárdos elnök mellett kampányoló reakciós erőket, annál egyértelműbb, hogy az elnök populista fordulata mennyire megalkuvó állásponton alapul.

Az elitizmus uralkodik a tömegkultúrában is

A plebsz iránti bizalmatlanság célja megváltozott. Nyugat-Európában a XIX. század végén és a XX. század nagy részében az értelmiség utálta a tömegmédiát. Manapság pedig épp a tömegmédia emeli apostoli rangra az elitista kommentátorokat. Az 1930-as években a brit irodalomkritikus, Franck Raymond Leavis kampányt indított „a mozi, az újságok, és a reklám minden formája” ellen, és fellépett az közoktatás és az új technológiák ellen is, mert szerinte azok a felelősek az emberiség történelmében példa nélkül álló „kulturválságért” .

Amint azt John Carey[5] irodalomtörténész professzor kimutatta, az amerikai-brit esszéista és költő, Thomas Stearns Eliot az újságolvasókat „egy önelégült, előítéletekkel teli, rossz ítélőképességű tömegnek” ábrázolja. David Herbert Lawrence angol író egyenesen azt ajánlotta, hogy gyökerénél orvosolják a bajt: „Zárjunk be minden iskolát [mivel] a hatalmas embertömegnek jobb, ha soha nem tanul meg írni és olvasni.” Aldous Huxley sem fogta vissza magát: „Az egyetemes közoktatás egy olyan hatalmas osztályt termelt ki, amelyet én Új Idiótáknak szoktam nevezni.” Ami pedig Charles Baudelaire-t illeti, ő elítélte a fényképezést, mert az „szentségtörés”, mivel lehetővé teszi a „hitvány sokaságnak” hogy „a saját közönséges képmását” nézegesse. (Elképzelhetjük rémületét, amit az önportrék, a szelfik divatja váltana ki belőle...)

John Carey szerint legjobban a demográfiai robbanástól féltek. 1800 és 1914 között az európai népesség 180 millióról 460 millióra nőtt. Ez az értelmiségi körökben a kultúra pusztulásának kísértetét idézte fel, és erős pánikot okozott. H. G. Wells regényíró az „új születések kiugró számáról” írt, amit ő a „XIX. század fő szerencsétlenségének” nevezett. A bizalmatlanság csúcspontján, mindezek a félelmek összekeveredtek a korai fasisztoid politikával, és a „fajnemesítési”, illetve népirtó tervekben bukkantak fel.

Sokkoló hatású a rádöbbenés, hogy kiemelkedő írók-költők tartották az emberek többségét ember-alattiaknak. „Azt hiszem, írta Gustave Flaubert, hogy a tömeg, a sokaság, a csőcselék mindig utálatos lesz.” Ezra Pound, aki később a fasizmus hívévé szegődött, az emberiséget „idióták tömegének” látta. Virginia Woolf „a névtelen szörnyről, az Utca Emberéről” panaszkodott. Szerinte – egyébként legnagyobb sajnálatára – a tömegtársadalom nem egyéb, mint „a hatalmas emberi anyag masszája, puha és szinte alaktalan, amely alkalmanként egyik oldaláról a másikra dől, ahogy a gyűlölet ösztöne, a bosszúvágy vagy éppen az ellágyult érzelmek vezérlik”.

Manapság mindenki az elitizmus csúcsának tartja e tirádákat. Mégis, a tömegkultúra sokat magába olvasztott ezekből a fantazmagóriákból. Ugyanaz a média, amelyről tegnap még azt feltételezték, hogy utat nyit a tömeg zsarnoksága előtt, mára maguknak a tömegeknek közvetíti a tömegek gyűlöletét és megvetését. A fordulópontot ebben a tekintetben is az 1990-es évek jelentették: a plebsz iránti megvetés egyfajta kiábrándult allűrré és tendenciává vált, ellenkultúrából uralkodó tendenciává lépett elő.

Láthattuk az ismert amerikai humoristát, Bill Hickset, amint trágár hangutánzással ironizál a „születés csodáján”, de az ember szeretete és az osztálytudat is megkapja a magáét: „Az nem egy csoda, ha minden kilenc hónapban bármilyen yin-yang a világon képes odatojni egy új pityergő kisbabát a bolygónkra. Ha még nem látták volna a legfrissebb statisztikákat az egyedülálló anyákról, ez a fajta csoda futótűzként terjed. Halleluja! A világon mindenütt megtelnek a mobil lakóparkok[6] ezekkel a kiscsodákkal. (…) Önök szerint ez valóban csodálatos lenne? Az lenne az, ha emlékeznék az apád nevére, Isten nevében. Plof ! Azt hiszem, ifj. Kamionsofőrnek foglak nevezni. Plof ! Bemutatom a testvéredet, ifj. Pizzafutár. Íme, a másik fivéred, ifj. Csótányirtó. És még egy testvér, ifj. Ezermester.”[7]

Harminc évvel később a szélsőjobboldal új fórumain ugyanez a gyűlölet a női test – legyen az fekete, spanyol vagy fehér és szegény nő –, különösen az életet adó női test iránti gyűlöletként bukkan fel.

1996-ban, a Tool, egy Bill Hickshez közel álló, heavy metal együttes, amelyet felkaptak az értelmiségiek, megjelentette Ænima című albumát, melynek vezető dala összehasonlítja Los Angeles lakosságát azoknak az illemhelyeknek a tartalmával, amelyeknek ahhoz, hogy megtisztuljanak, a bibliai özönvíz egy mai változatára lenne szükségük. „Íme, az egyetlen megoldás a L. A.-nek nevezett rohadt lyukra – énekli sikoltozva Maynard James Keenan, az énekes –, ha leöblíted.” A refrént számtalan piszkos, grunge[8] stílusú művész és metal együttes vette át, köztük a Slipknot. A zenekar 2001-ben adott ki egy dalt, amelynek címe frappánsan rövid: People = Shit(Emberek = szar).

 

Legjobban a demográfiai robbanástól féltek

Az 1990-es évek plebsz iránti megvetése visszhangra talált a kulturális hadviselés másik oldalán is, az apokaliptikus gyűlölet prédikátorainál, mint például a 2014-ben elhunyt Fred Phelps lelkésznél. Fred Phelps a jól kiérdemelt vég elfogadását hirdette, amellyel Isten sújtja a felszínes, nyüzsgő, földhözragadt és elviselhetetlenül érzéki amerikai tömegeket.

Egy másik keresztény pap, Thomas Malthus, írta meg még 1798-ban a Tanulmány a népesedés törvényéről című híres művet, melyben erkölcsi és filozófiai legitimitással ruházza fel az ellenőrizetlen születéstől való félelmet. Egyben tudományos alapot nyújtott az ipari forradalom idején ahhoz a kegyetlen bánásmódhoz, amely a hajléktalanszállókon és az árvaházakban dívott, később pedig a birodalmi Európában a szociáldarwinizmushoz, illetve az eugenikához vezetett.

Az 1990-es években az ember megvetése és a malthusi gondolatok baloldali körökben is újra népszerűek lettek. Már néhány évtizeddel korábban is megjelentek a háború utáni ökológiai ellenkultúrában. A kétmillió példányban eladott neomalthusiánus mű, a P-bomba (The Population Bomb), amelyet Paul Ehrlich biológus írt 1968-ban, a túlnépesedést a fő környezeti kihívásnak minősítette. Paul Ehrlich támogatta „a tömeges sterilizációra alkalmas szerek fejlesztését”. Ahogy elmeséli, a „túlzsúfoltság” egy „Delhiben átélt forró és büdös éjszakán” tudatosult benne, „ahol az emberek benyújtogatták a kezüket a taxik ablakán, hogy kolduljanak. Az emberek vizeltek és szartak. Az emberek a buszokon csüngtek. Az emberek állatokat tartottak. Emberek, emberek és emberek mindenütt.” Alig várta, hogy visszatérjen a szállodába, mert „félt a tömegtől”.

Murray Bookchin, a modern baloldal egyik nagy védelmezője, de egyúttal annak legnagyobb bírálója is,[9] az 1990-es években észlelte „azt a mély kulturális rossz közérzetet, amely tükrözi a bizalomvesztést fajunk kreatív képességeiben”. Az állítólagos haladó gondolkodóknak a szemére veti, hogy támogatnak egyfajta „szellemi higiéniát” – egészen az eugenika határáig – hogy lefékezzék a tömegek mohóságát, amellyel felélnék a rendelkezésre álló forrásokat.

A régi konzervatívok kötődtek a kultúrához, támogatták az illemet, a jó modort, az intézmények megőrzését és a hagyományokat. Nézeteik kimondatlanul is az emberi méltóságba és tökéletesedésbe vetett hiten alapultak. A modern kor embergyűlölő értelmisége a magaskultúrát akarta megvédeni a tömegesedés korrozív erőitől; ezzel legalább hitet tettek az elit-emberiség magas szintű művészi kreativitása mellett.

De mit tudnak ajánlani Clinton asszony hívei, akik idiótaként kezelik az embereket? És a jobboldali nihilista embergyűlölők, akik megvetik a normie-kat, mit tudnak ajánlani, hacsak nem azt az elkerülhetetlen jövőt, amelyet a biológiai determinizmus határoz meg?

Ahelyett, hogy a múlt olyan nagy népi és humanista mozgósításai inspirálnák őket, mint a polgárjogi vagy a szakszervezeti mozgalmak, Trump leggarázdább ötleteinek bírálói a félelem és a megvetés elitista hagyományához nyúlnak vissza. Ma nem a túlzott populizmussal kell szembeszállnunk, hanem egy zavarossal, amelynek előbb ki kell bogozni a jelentését, hogy ki lehessen mutatni, hogy milyen hamis, megtévesztő üzeneteket közvetít a tömegeknek.

A szerző, Angela Nagle újságíró. A cikk először a The Baffler, nevű amerikai magazinban jelent meg, 2017 márciusában

Fordította: Hrabák András

 

[1] Gérard Mauger:  “Populisme”, itinéraire d’un mot voyageur (Populizmus, útiterv egy utazó szóhoz), Le Monde diplomatique, 2014. július.

[2] Ann Coulter: Demonic. How the Liberal Mob Is Endangering America, (Démoni. Hogyan sodorja veszélybe a liberális csőcselék Amerikát) Crown Forum, New York, 2011.

[3] normie – a mainstream kultúra híve – a ford. megjegyz.

[4] basic bitch – olyan nőkre használt pejoratív jelző, akik úgy akarnak másnak látszani, hogy közben nem akarnak különbözni az átlagtól.

[5] John Carey: The Intellectuals and the Masses. Pride and Prejudice Among the Literary Intelligentsia, 1880–1939, (Az értelmiség és a tömegek. Büszkeség és balítélet az értelmiségi műveltségben) Faber, 1992.

[6] Mivel az USA-ban nincsenek szociális lakások, a szegényebbek általában a mobil lakóparkokban laknak. Lásd http://www.magyardiplo.hu/index.php/archivum/2016/209-2016-aprilis/2155-mobilhazban-elni-az-usa-ban      

[7] Utalás arra, hogy az illető nő válogatás nélkül létesített szexuális viszonyaiból számos féltestvér gyerek született, a partnereknek a nevére sem emlékszik – a ford megj.

[8] Piszkos vagy grunge: http://www.rockbook.hu/st%C3%ADlusok/grunge. A meglehetősen haragos és gyűlölködő dal arról szól, hogy az emberi faj tönkreteszi a földet, azok pedig akik meg akarják menteni, nincsenek elegen, és kénytelenek elviselni a következményeket. A többség nem foglalkozik másokkal, csak saját magával, az egész életük a pusztításból áll, és nem fogják fel hogy ezzel mindenkit tönkretesznek. Az embereknek erre rá kellene jönniük, de ezt nem tudják megérteni, így a pusztítást sem tudjuk megállítani, ebből kifolyólag: 'People=Shit'. 

[9] Benjamin Fernandez: Murray Bookchin, écologie ou barbarie (Murray Bookchin, ökológia vagy barbárság), Le Monde diplomatique, 2016. július.

Nyelvek
 
           
Keresés
Lapunkról dióhéjban

AzEst.eu egy független online újság. Szerkesztőinek célja, hogy értékes, hasznos tartalmat továbbítson az olvasói számára. Híreinket négy fő kategóriába soroljuk, ezek a következők: Történelem, Kultúra, Politika, Események és Közérdekű. Cikkeinken túl fellelhető az oldalunkon egy folyamatosan bővülő Képtár is. Bízunk benne, hogy mind az írások, mind a fotók érdekes tartalmat jelentenek majd az újságunkat lapozóknak.

INTERMETAL

Holofon

Naszályfesték Kft.

Uniofol

Rózsa Sándor

Front Grafika

Vác Online

Syba

Richter Gedeon