1936-2016 - Független online újság - Tulajdonos : dr. Keserű Sándor - AzEst.eu mindent lát
Főszerkesztő helyettes : Huszár Károly - Örökös Tiszteletbeli Főszerkesztő : Miklós Andor

Az újságíró archívumából: Egy szibériai kapitány Pesten

Politika rovat / 2017-07-02

Az újságíró archívumából: Egy szibériai kapitány Pesten
Kanyargós utakon (Egy újságíró a múltakról és régmúltakról) – ezt az ideiglenesnek szánt címet adta csaknem 300 oldalas visszaemlékezésének a 98. esztendejében járó Tatár Imre Aranytoll-életműdíjas újságíró, aki éppen 70 évvel ezelőtt, 1947-ben kezdte újságírói pályáját a Szabad Népnél. A szerző engedélyével az Infovilág újabb részletet közöl a kéziratból. A fejezet címe: Egy szibériai kapitány Pesten.

Megalakulása (1956 decembere) óta az Esti Hírlap belpolitikai, majd – másfél évvel később – külpolitikai rovatánál dolgoztam. Nem esett nehezemre a váltás, hiszen így kezdtem a pályafutásomat a Szabad Népnél, de bevallom: nem tartom magam igazi külpolitikus alkatnak. Inkább olyan tollforgatónak, aki boldogan ír mindenféle témáról, szívesen művel más műfajokat is.

A szerző 1961-ben Szibériában, a bratszki erőmű építkezésénél

Viszont az „állásváltoztatásnak” köszönhettem a rendszeres külföldi utazásokat. 1956 után fokozatosan felnyíltak a határsorompók – az újságírók előtt valamivel gyakrabban. 1961-ben például beválogattak abba a sajtóküldöttségbe, amely a Szovjetunióba utazott. A csapatot a leszerelt katonatiszt Bognár Károly, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese vezette, s én képviseltem az Esti Hírlapot. Útvonalunk: Moszkva–Irkutszk–Bratszk–Leningrád–Szocsi– Kijev–Moszkva. Riportsorozatot írtam az útról, a valóban sok érdekes látnivalóról.

A magyaroknak akkoriban hármas élményük volt a Szovjetunióról: a háború a felszabadítással és a megszállással, majd a Rákosi-korszak émelygős dicshimnuszainak évei – és ötvenhat haragja. 1961-i riportjaim igyekeztek bemutatni az öt évvel későbbi, ottani hétköznapokat. Persze a bajokat nem lehetett megemlíteni, de legalább már nem volt kötelező „a nagy és testvéri Szovjetunió” imamalomszerű emlegetése. Amit leírtam, igaz volt, csak távolt állt a teljességtől.

Udvariasan fogadtak, „a testvéri magyar nép” képviselőiként kezeltek, de a frázisok mögött kemény bizalmatlanság rejlett. Például előzetesen megkérdezték, mit akarunk látni, ám kívánságunkat gyanakodva mégsem teljesítették. Egyebek mellett azt üzentük, hogy szeretnénk megnézni Leningrádban, a szovjet ipar fellegvárában egy korszerű, automatizált üzemet. El is vittek aztán egy vodkagyárba, ahol automatizált gépek töltötték és dugaszolták az üvegeket. Megértettem, hogy a „nagy bizalmatlanság országában” vagyok, és az esetet nem írtam meg.

Különös birodalom volt ez a Szovjetunió! Bár a „kispolgár”-minősítés Lenin óta súlyos megbélyegzésnek számított, a társadalom jobbára a világtól elzárt, kispolgári gondolkodású, életvitelű emberekből állt; elavult, 19. századi szemlélettel. Amikor például Szocsiban rövid pihenőt kaptunk, egy olyan márványoszlopos üdülőszállóban helyeztek el, amely inkább múzeumi, vagy bírósági épületre emlékeztetett. Ami szép és elegáns, annak – a szovjetek szerint – monumentálisnak és túldíszítettnek kellett lennie.

Egy-egy teremnyi szobában helyeztek el bennünket, és kérték, jöjjünk le mihamarább, mert fürödni fogunk a tengerben. Próbáltam elképzelni, hogyan nézne ki ebben az „üdülőben” egy színes nyugágy, vagy egy felfújható úszógumi.

A szobámban fürdőnadrágot húztam, köpenyt vettem magamra, és strandpapucsban lementem a szálloda előcsarnokába. Kezdtem azonban furcsán érezni magamat. Valami nincs rendben az öltözékemmel? Megkérdeztem a vezetőnket:

– Nem baj, hogy levetkőztem?

– Semmi (nyicsevo)! – válaszolta. – Majd szólunk a rendőrnek, hogy külföldi.

Bár az út túloldalán már kezdődött a strand, a szabadban tilos volt még a sort viselése is. A korlátozást a hatóságok azért vezették be, mert a helybeliek tiltakoztak az „erkölcstelenség” ellen. A fura eset megerősítette bennem a felismerést, hogy a leghaladóbb társadalmi rendszert egy olyan ország akarja képviselni, amelynek szemlélete elmaradott, és a miénktől merőben eltér. A történetnek azonban még nincs vége: lent a parton, kabinok és egyéb szolgáltatások híján, férfiak és nők zavartalanul vetkőztek-öltöztek; a lányok, asszonyok bugyiban, melltartóban fürödtek.

Irkutszk közelében, a Jenyiszej folyón megnézhettük Bratszk gigantikus építési területét. Több riportot is írtam erről, őszinte elismeréssel adózva a látottak iránt. A hatalmas vízi erőmű mellett új város épült, amelyet az ország nyugati, tehát európai részéből toborzott fiatalokkal népesítettek be. Lelkesnek látszottak, új életet akartak teremteni. Vajon mi lett ezekből a fiatalokból? Ebben az országban az ember sosem tudhatta, hogy a lelkesedés őszinte, vagy felülről irányított. Gyakran mindkettő.

Utazásunk éjszakai repüléssel folytatódott Leningrádba, majd Kijevbe. Itt egy pillantást vethettem a Dnyeperre arról a dombról, ahol 1944 és 1947 között hadifogságomat töltöttem. Ezt az emléket persze a vendéglátók előtt szemérmesen elhallgattam, és a hazai beszámolókban sem szerepelhetett. Akkoriban nem volt ildomos arról írni, hogy jó néhányan és jó néhány esztendőre szovjet hadifogságba kerültünk.

Az 1961-i utazáshoz érdekes, zavarba ejtő utójáték fűződött. Még Irkutszkban, a helyi újság szerkesztőségében odajött hozzám egy orosz férfi, aki Sziljáva néven mutatkozott be. A helyi testnevelési főiskola igazgatója – mondta. Meghallgatnám? Tessék! S elmondta az alábbi történetet.

Kapitányi rangban szolgált a második világháborúban, és részt vett a budapesti harcokban. Egysége Kispesten állomásozott, és Sziljáva akkor a századparancsnok helyettese volt. A két tiszt egy ottani családnál talált szállásra. Mária, a család leánya és az alakulat parancsnoka között gyengéd kapcsolat szövődött.

A következő jelenet már a Gellért-hegy oldalán játszódik. A Gellért-szálló közelében, a Citadella ostroma közben a parancsnok halálos sebet kap, s miután átadja a vezényletet Sziljávának, azt kéri tőle, hogy adja vissza Máriának azt a nyakláncot és medált, amelyet a lánytól emlékül kapott.

Sziljáva nem teljesíthette a kérést, mert már nem mentek vissza Kispestre. Eljutott viszont Berlinig, majd leszerelése után a messzi Szibériába helyezték iskolaigazgatónak. A lánc és a medál nála maradt. De most, hogy magyar újságírók érkeztek városába, megragadja az alkalmat: segítenék-e Mária felkutatásában? Ha megtalálom a lányt, ő eljön majd Budapestre és teljesíti elesett bajtársa kérését.

Megígértem, bár tudtam, hogy a sikernek kicsi az esélye.

Mária és Kispest – mindössze ennyit tudunk, ami a kevésnél is kevesebb. Ennyi idő után a hölgy, aki már nyilván feleség és anya, aligha jelentkezik, és vállalja az akkori kapcsolatot. De – gondoltam – megírom a történetet egy kispesti üzemi újságnak, hátha a hír elterjed.

Újdonsült ismerősömnek volt még egy, az előbbivel némileg összefüggő kérése. Abban a bizonyos gellérthegyi csatában részt vett a későbbi Budai Önkéntes Ezred nevű magyar egység számos tagja. Szeretne találkozni ezekkel az egykori bajtársakkal. Tegyem közzé lapomban a kívánságát. E feladat reményteljesebbnek látszott.

Mária természetesen nem jelentkezett, talán sohasem jutott el hozzá a felhívás. A másik feladat jobban sikerült. Az Esti Hírlapban megírt történetre négy telefonhívás érkezett. Akkoriban sűrű levelezésben voltam Sziljáva kapitánnyal, s megírtam neki: sikerült! Nemigen hittem abban, hogy el tud jönni Budapestre, elengedik és van rá pénze. Vajon el tudja-e Moszkvában intézni – mert ez volt a szándéka –, hogy a harcokban részt vett magyarok szovjet kitüntetést kapjanak másfél évtizeddel a csaták után?

De Sziljáva megérkezett (1962-ben vagy 1963-ban), s a Rákóczi úti Palace szállóban vett ki szobát. Előzőleg az Esti Hírlapban azt is közzétettem, hogy aki az egykori önkéntes ezredből találkozni akar vele, jöjjön el egy megadott délutáni időpontban a széchenyi-hegyi Rege panzióba.

A teraszon foglaltam asztalt. Négyen jöttek el a volt bajtársak közül. Beszélgettek, emlékeket idéztek fel. Sziljáva magával vitte a neveket, adatokat. Nemsokára (talán néhány hónap múlva) ismét megjelent, s közölte: a Budapestért vívott harcokban való részvételéért szovjet kitüntetést kap egy magyar katona. Aztán az illető – egy élelmiszeripari mérnök – a szovjet nagykövetségen vette át az érmet.

Levelezésünk Sziljávával néhány évig még tartott, Budapest felszabadulásának évfordulóján mindig küldött üdvözlő lapot. Aztán megszakadt a levélváltás. Két dedikált fényképét azonban megőriztem.

Máig nem tudom, vajon Sziljáva valóban iskolaigazgató volt-e? Vagy esetleg valaki más…

 

Az infovilágon közzétett fejezetek:

 A vörös báró

Bocsánatkérés Belgrádban

A szemelvényeket Toronyi Attila szerkesztette.

Nyelvek
 
           
Keresés
Lapunkról dióhéjban

AzEst.eu egy független online újság. Szerkesztőinek célja, hogy értékes, hasznos tartalmat továbbítson az olvasói számára. Híreinket négy fő kategóriába soroljuk, ezek a következők: Történelem, Kultúra, Politika, Események és Közérdekű. Cikkeinken túl fellelhető az oldalunkon egy folyamatosan bővülő Képtár is. Bízunk benne, hogy mind az írások, mind a fotók érdekes tartalmat jelentenek majd az újságunkat lapozóknak.

INTERMETAL

Holofon

Naszályfesték Kft.

Uniofol

Rózsa Sándor

Front Grafika

Vác Online

Syba

Richter Gedeon