1936-2016 - Független online újság - Tulajdonos : dr. Keserű Sándor - AzEst.eu mindent lát
Főszerkesztő helyettes : Huszár Károly - Örökös Tiszteletbeli Főszerkesztő : Miklós Andor

A plakátragasztás már kockázatos, de még senkit sem lőttek le azért, amit megírt

Politika rovat / 2017-02-09

A plakátragasztás már kockázatos, de még senkit sem lőttek le azért, amit megírt
Ha professzionális újságíró lennék, most úgy csinálnék, mintha nem történt volna semmi, és nem a Népszabadság meggyilkolása lett volna 2016 eseménye: írnék valami meghatót az elmúlt esztendőről, meg a jövőről, ahogy ilyenkor illik. De nem vagyok profi, a szokások helyett az érzelmeim vezérelnek: harag van bennem és csalódottság. Közben pedig nehezen tudok szabadulni a gondolattól, hogy bármilyen mélyre tapostak is, azért kellene egy válaszcsapás, mint a jó mesékben: a végén, amikor már minden odalett, Luke Skywalker elrepül a hőkivezető nyílásig, és szétbombázza a Halálcsillagot.

Akik a gyilkosságot elkövették, próbálnak úgy tenni, mintha ez a történet másról szólna, de tudjuk, hogy ugyanarról szól mindegyik. Arról, hogy szükségszerű-e az erősebb győzelme, és hogy van-e valamennyi, legalább elméleti esélyük a jóknak és a gyengéknek. Hogy leteríthető-e parittyával a filiszteus (palesztin!) óriás, és hogy Alaba fogja-e bevágni a kapufáról, vagy – Kleinheisler passzából – Szalai. Mióta történetek íródnak, mindig ez a kérdés, de nem jó előre tudni a választ. Én sem szerettem volna próféta lenni, de akkor is elmesélem, mert így történt: augusztus végén valahol külföldön beszélgettünk egy magyar társaságban arról, hogy mi várható a választásokig hátralévő két évben. Nem tényeket soroltunk, csak következtetéseket, de így is nagyon hamar eljutottunk a Népszabadság eltakarításáig, az óriásplakát-piacig meg a többi választékszűkítő lépésig, ami azóta már megtörtént, vagy ezután fog megtörténni.

Nagyjából 1984 óta vagyok rendszeres újságolvasó. A vasárnapi ebédnél ott álltak mellettem a padon a Magyar Nemzet példányai, a paradicsomleves és a rakott krumpli között belelapoztam a legfölül lévőbe, érdekes volt. Aztán szokássá vált, rabja lettem – nem önmagában a Magyar Nemzetnek, hanem a nyomtatott lapoknak –, „ne csak olvasgass, kisfiam, egyél is”. Kicsivel később, 1986 tavaszán elszállt Csernobil: osztálykiránduláson voltunk éppen, egy zempléni hegytetőn szárítkoztunk átázott tornacipőben, keleti szél fújt (abban a században talán először, kitartóan hozta a halálos izotópfelhőket), hallgattuk a Szabad Európát, és amikor piros arccal hazaértünk, a jól értesültség értékesebb útravaló volt minden közös kalandnál.

A médiafogyasztási szokásait általában örökli az ember, és így volt nálunk is: járt a Nők Lapja és egy napilap (pár évig – nem politikai okokból, hanem mert jobb volt a sportoldala – a Népszabadság, majd a rendszerváltás idején megint a Nemzet, mert több volt benne a szabad levegő), és mindig szólt a rádió: a 168 óra, a Gondolat-Jel, valamelyik irodalmi vagy külpolitikai műsor. Szinte családtag volt Kulcsár István, Lőrincze Lajos és Varga Lajos Márton. Az igaz gondolat akkor még leginkább a sorok között, a ki nem mondott mondatokban lapult, de ahogy közeledtünk az évtizedfordulóhoz, egyre több jutott belőle a kinyomtatott oldalakra és a hallható szövegbe is. Nekem a szabad sajtó hozta el a szabadságot: az én rendszerváltásom 1989-ben kezdődött, amikor már mindent ki lehetett mondani és le lehetett írni, és akkor ért véget, amikor az újságíró kollégákkal a megszállt Origóért meg az elnémult Népszabadságért tüntettem.

Megvitathatnánk, hogy a szabad sajtó és a szabadság közül melyik az ok, melyik az okozat, de a kérdést a magyar történelem már megválaszolta: a revolúcióink 1848 óta mindig az újságírás ki- és felszabadulásával kezdődtek, és az ellenforradalmak idején először rendszerint a nyilvánosság került rács mögé (nemritkán az újságírókkal együtt). Aki még mindig nem érti a nemzeti együttműködés rendszerének lényegét, és nem tudja eldönteni, hogy forradalom vagy ellenforradalom zajlik-e, figyelje a jeleket: a gondolkodás szabadsága már nem vállalható és nem hirdethető nyilvánosan, a leírt és kimondott szavainkra most zárják rá megint a lakatot, miközben már épülnek az új falak, az új kerítések és az új börtönök.

Az újságírás nem szabadságharc, az újságíró nem forradalmár. Békeidőben semmiképp, demokráciában inkább nevetségessé válnak a hősies gesztusok. Mi most a komédia és a tragédia határán járunk (valahogy úgy, mint a Kabaré elején): az éjszakai plakátragasztás már kockázatos, de még senkit sem lőttek le azért, amit megírt, vagy azért, hogy meg ne írja, amit megtudott. A fekete autók meg-megállnak már a szerkesztőségek előtt, de a rossz arcú ismeretlenek egyelőre csak a dugót rángatják
ki a falból, az emberek kiráncigálásához még szoktatni kell a közönséget.

Folyik az országos léptékű emberkísérlet: ezt is meg lehet csinálni, ebből sem lesz lázadás, abból sem, semmiből. Ha a sajtó állapotát nézzük, legfeljebb két évvel vagyunk lemaradva Törökországtól, de vagy százzal Dániától. Nincs miért bekapcsolni a rádiót (1994-ben még azt szemlézte a Kossuth, amit az újságban írtunk – 2017-ben miért vágynék Giró-Szász András előemésztett, NER-konform hírkonzervjére?), alig akad olvasható napilap, a hírportálok egymás hulladékát reciklálják. Beszédes nevű újságjaink sorsa egy-egy paradox példázat: a Magyar Hírlapból kormányközlöny lett, a Magyar Nemzetet egy kegyvesztett oligarcha lélegezteti, a Népszabadságot bezárták, a Népszavát kis híján szintén elhallgattatták… szabadsága már nincs a népnek, szava még lehet? A megyei napilapokat szíjra fűzte a hatalom, az egyencímlapon Orbán Viktor mosolyog, és mindenkit biztosít, hogy Magyarországon megéri dolgozni (miközben hatszázezer ember döntött úgy, hogy nem éri meg, és évek óta a kitántorgók hazautalásai tartják egyensúlyban a költségvetést). Helyben, a megyékben már csak a nap lánya és a nap cuki kutyás képe típusú anyagok készülnek, minden mást a központi szerkesztőség állít elő Budapesten, az egykori Népszabadság székházában, amelyet egy eszközátruházásnak nevezett, csúnya gazdasági trükkel rántottak ki a kisrészvényes Népszabadság-dolgozók alól az illetékes állami hivatalok teljes közönye mellett. Rövid tanulság: a külföldi tulajdonos bármit megtehet a magyar munkavállalókkal, ha a Fidesznek haszna van belőle. Nemzeti kormányzás van, a magyar emberek érdeke a legfontosabb (vagy: csak a Fidesz).

Két éve még az Index, az Origo, a 444, a Nol és a Hvg.hu volt beállítva a mobilomon napi olvasnivaló gyanánt. Most hiába nyomkodom a telefont: a Nol csupán egy hírrezervátum, az Origón a kormányoldal pártközleményei és lejárató álriportjai váltakoznak a trash bulvár hervadt sztártartalmaival. A többiek körül is fogy az oxigén, fogy a hír, fogy az olvasnivaló. Vajon újra elhozná a szabadságunkat, ha váratlanul kiszabadulna a sajtó a rabságból? És kiszabadulhat-e még egyáltalán?

Állok a téli szélben a Kossuth téren. Az újságosnál nincs Népszabadság. Újságos sincs, új irodaház épül a képviselőknek, hogy alagúton járhassanak be a parlamentbe, ne kelljen többé találkozniuk az újságírókkal meg a választókkal. Délután négy óra, korán sötétedik, libeg kifelé a Miniszterelnöki Hivatalból a sok kis Kossuth Lajos: egyforma címer a zakóhajtókán (nem Kossuth-), mindegyik fiatal, jól fésült és szakállas. Annyira eredetiek, csak nehéz őket megkülönböztetni. És az a tér is – lehetne bárhol, Bukaresttől Vlagyivosztokig. Tényleg ilyen lesz a 21. századunk? Évek óta csendben haldokló facsemeték, most éppen karácsonyfajelmezben. A felújításnak nevezett lekövezés előtt azzal az indokkal vágtak ki itt egy kisebb erdőt, hogy úgyis beteg. Miért kell elpusztítaniuk mindent, amit nem ők ültettek? Miért zavarta őket az a negyvenezer ember, akit valamilyen megmagyarázhatatlan okból még érdekelt, hogy mi történik az országban? Százezer másik kedvéért, akik hajlandók odakapcsolni a lilába öltöztetett híradóra, fenntartanak egy évi százmilliárdot elégető „közmédiát”, holott sokkal olcsóbb lenne, ha minden reggel lovas futár vinné ki nekik írásban, hogy mit kell aznap gondolni. Éppen csak a Népszabadságot nem bírja el a magyar piacgazdaság?

Persze nem szüntették meg, csak reorganizálták. Így alakult, bizonyára történhetett volna másképp is. „A piaci lehetőségeket megvizsgálva, a kiadó a Népszabadság újraindítása mellett döntött. Az igazgatóság újonnan kinevezett tagjainak páratlan tapasztalatuk van a gyengélkedő napilapok újraszervezésében – a tényújságírás aszott mezőin sanyargó Napi Gazdaságból is milyen pompás kis bankjegynyomdát faragtak. Némi nehézséget okoz ugyan, hogy a Népszabadságnak a kiadó korábbi lépései nyomán elfogytak az előfizetői, de a menedzsment a Magyar Időknél már kidolgozta azt az üzleti modellt, amelyhez nincs szükség olvasókra. Az új Népszabadságban az állami hirdetések közötti felületeket kormánykommunikációval töltjük fel: tudjuk, hogy senkit sem érdekel, de így is jól fogunk keresni rajta. Az új működési modellhez újságírók sem kellenek, hiszen a híreket készen kapja majd a cég a Magyar Távirati Irodától vagy egyenesen Habony Árpád valamelyik médiastartupjától – ez is jó hír, legalábbis a kiadónak. Ráadásként pedig bebizonyosodott, hogy a kormány ismét igazat mondott: a régi Népszabadság leállítása valóban egyszerű gazdasági döntés volt. A magyar médiapiacon régóta nincs jobb üzlet a kormányfő kívánságainak teljesítésénél – tessék csak megnézni az Opimus-részvények árfolyamát.”

Nem volt és nem is lesz ilyen közlemény. A halottról semmit, ez az irány. Azt az egyoldalnyi mellébeszélést is eltávolították már a honlapról, amelyikben az októberi puccsot magyarázták. Ötmilliárd forintnyi veszteség… legfeljebb akkor, ha három éven keresztül az összes bevételt ellopták. Minden fillért, ami az olvasóktól bejött – merthogy a hirdetők inkább a tizedakkora példányszámú kormányharsonákban hirdettek dupla tarifáért, hátha rájuk mosolyog a szerencse. (Tudta, hogy ez egy olyan ország, ahol az adóhivatal vezetőjének a fociklubja kapja a második legtöbb adófelajánlást, a legtöbbet pedig a miniszterelnök kertvégi labdarúgószakköre?)

A Népszabadság-üzletből az összes eddigi tulajdonos nyereséggel szállt ki – forintban számolva a legtöbbet valószínűleg a Pecina-csapat kereste rajta –, csak a szerkesztőség veszített: munkát, barátokat, egzisztenciát, az egész addigi életét. No meg az olvasók – de a magyar média nem közönségműfaj: a publikum nem számít, sem a tévében (zavar valakit a nézőkön kívül, hogy nézhetetlen a Vajna-féle híradó?), sem a rádióban (szempont volt vajon a frekvenciaháborúban, hogy a Class FM a leghallgatottabb, vagy az, hogy hány százezren szeretnék hallgatni a Klubrádiót?), sem a nyomtatott sajtóban (nem furcsa, hogy az egyetlen olyan politikai napilap szűnt meg „gazdasági okokból”, amelyet az olvasói tartottak el?). Az Egyesült Államokban, a világösszeesküvések anyaországában Trump elnök állítólag orkánerejű médiaellenszélben győzött – a valóságban még az ellenséges sajtóban is övé volt a műsoridő és a felület kétharmada a kampány során, mert a közönség kíváncsi volt a botrányaira, és a piaci alapon működő sajtó az ilyesmire odafigyel.

Nálunk kit érdekel, hogy mire kíváncsi a közönség? A köztévé párthíradójának stúdiódizájnjáról ugyanúgy a miniszterelnöki dolgozószobában döntenek, mint a rádióinterjúnak nevezett pénteki kormányfői magánbeszélgetések kérdéseiről (alapfokú médiaoktatás, első lecke: ha interjút készítesz, azt a kérdést kell föltenned, amit a hallgató is föltenne, ha odaengednék a mikrofonhoz – hányan kérdeznék azt, hogy „hogyan tud ilyen nagyszerűen kormányozni, miniszterelnök úr”?).

Huszonhárom éve, 1994 januárjában jelent meg az első kisriportom a épszabadságban. Akkor indult Magyarországon a kerékpáros futárszolgálat: Erős lábikra, dagadó tüdő, tiszta levegő – ez volt az írás címe. Most – nekem – újra aktuális: az én szakmám megszűnt, a riportalanyaimé virágzik. Lehetséges, hogy tényleg látom a jövőt?

(A cikk eredetileg a Mozgó Világ januári számában jelent meg.)

Hargitai Miklós

Nyelvek
 
           
Keresés
Lapunkról dióhéjban

AzEst.eu egy független online újság. Szerkesztőinek célja, hogy értékes, hasznos tartalmat továbbítson az olvasói számára. Híreinket négy fő kategóriába soroljuk, ezek a következők: Történelem, Kultúra, Politika, Események és Közérdekű. Cikkeinken túl fellelhető az oldalunkon egy folyamatosan bővülő Képtár is. Bízunk benne, hogy mind az írások, mind a fotók érdekes tartalmat jelentenek majd az újságunkat lapozóknak.

INTERMETAL

Holofon

Naszályfesték Kft.

Uniofol

Rózsa Sándor

Front Grafika

Dr Pulmo

Vác Online

Syba

Richter Gedeon