1936-2016 - Független online újság - Tulajdonos : dr. Keserű Sándor - AzEst.eu mindent lát
Főszerkesztő helyettes : Huszár Károly - Örökös Tiszteletbeli Főszerkesztő : Miklós Andor

Egymillió ukrán Lengyelországban: áldás vagy veszély?

Politika rovat / 2016-11-05

Egymillió ukrán Lengyelországban: áldás vagy veszély?
A német termés java a földben maradna, ha nem mennének oda a lengyelek spárgát szedni. A lengyel alma és eper ugyanígy nem jutna piacra ukrán szüretelők nélkül.

De jönnek építőmunkások és takarítónők éppúgy, mint orvosok és informatikusok. A kevésbé iskolázottak átlagosan havi 500 dollárnak megfelelő összeget keresnek, ami a lengyeleknek kevés, de a keletről jövőknek sokkal több, mint amennyit otthon kaphatnak. Marina Ponomarenko, aki 2010-ben érkezett, és a Gdański Műegyetemen most már ő foglalkozik a külföldi diákokkal, egy hírportálnak azt mondta: „Kijevben soha nem tudnék lakást venni. Egyre több ukrán jön ide, sem a válság, sem az euróban fizetendő tandíj nem riasztja el a honfitársaimat attól, hogy keressék a jobb jövőt.”

Ez év elején nagy meglepetést okozott Beata Szydło lengyel miniszterelnök az Európai Parlamentben, amikor azt mondta: országa egymillió ukrán menekültet fogadott be. A varsói ukrán nagykövet rögtön cáfolt: dolgozókról van szó, akik adót fizetnek, semmilyen menekültellátásban nem részesülnek. Mindössze 4000 ukrán kért menedékjogot 2014-2015-ben, de közülük is csak kettő kapta meg – hangzott el januárban. A belháború sújtotta Kelet-Ukrajna messze van, az ottaniaknak nincs történelmi kapcsolatuk Lengyelországgal, a mintegy 150 000 fős ukrajnai lengyel kisebbség zöme pedig nem ott él, hanem Galíciában.

A diplomatának volt igaza. A varsói munkaügyi minisztérium 760 000 Lengyelországban dolgozó ukrán állampolgárról tud, és mivel ez csak a szabályosan, munkavállalási engedéllyel ott lévőket tartalmazza, igaz lehet az egymillió. Idén eddig egyedül Krakkóban 14 000 ilyen engedélyt adtak ki. Az ottani kereskedelmi kamara szerint a munkaerőhiány miatt szükség van az ukránokra, akik jól képzettek, és nyelvben, kultúrában, mentalitásban közel állnak a lengyelekhez. Ekkora tömegre persze munkaközvetítők és segítők hálózata épül, benne sajnos elkerülhetetlenül csalókkal is. Részben ezért a kormány jövőre egyszerűsíti a munkavállalási eljárást.

Említést érdemelnek továbbá a diákok: 2008-ban még csak 2800 ukrán járt lengyel egyetemekre és főiskolákra, tavaly már 20 000. A lengyel intézményeknek kell a külföldi diák, mert az otthoni létszám csökken. Ugyanis ott is fogy a nemzet, többen halnak meg, mint ahány gyerek születik, hiába a már most is, további szigorítás nélkül is drasztikus abortusztilalom.

Látszólag tehát minden rendben van. De figyelmeztető az a felmérés, amely szerint a lengyeleknek csak 36%-a rokonszenvezik az ukránokkal, 32% viszont ellenszenvesnek tartja őket. Ha pedig az ember körülnéz a jobboldali, „nemzeti radikális” honlapokon, azt látja, hogy ott riadót fújnak: a beszivárgó ukránok agresszorok lehetnek, akik majd maguknak követelik Przemyślt és Kelet-Lengyelország más részeit. (Tény: a politikailag súlytalan ukrán szélsőjobboldalon elhangzottak ilyen képtelen követelések.) Az egyik cikk így érvel: azt mondják, hogy jól dolgoznak, rendesek, a mi nemzeti vagyonunkat gyarapítják, de mi van, ha ez a rengeteg ember gyökeret ver, szervezkedni kezd, és többet akar? Először csak társadalmi szervezeteket alapít, aztán pártot, aztán kiszorít minket a saját hazánkból? Ötödik hadoszlop lehet! (Az nem jut eszébe a riadozónak: szó sincs arról, hogy lengyel állampolgárságot kapjanak azok, akikről ír, anélkül pedig aligha lehet pártot alapítani.) És az állandó eposzi jelző: banderisták.

Ezzel eljutottunk a két rokon szomszédnép régi ellentéteiig. Sztepan Bandera, akit 1959-ben Münchenben a szovjet titkosszolgálat ügynöke ölt meg, az ukránok zöme számára szabadsághős, ám a lengyelek szemében gyilkos. Amikor a valóban gyilkosságokat elkövető Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) 1942-ben megalakult, ő már náci koncentrációs táborban ült, mert szembekerült a németekkel, de erkölcsi felelősséget kétségtelenül viselt, mert az általa vezetett nacionalista szervezetek alapozták meg a partizánmozgalom ideológiáját. Ez pedig visszanyúlik oda, hogy az I. világháború után az ukránok nem tudták kiharcolni a függetlenségüket. Míg a szétesett orosz birodalomhoz tartozott finnek és a balti népek saját államot alapítottak, a lengyeleknek pedig sikerült egyesíteniük három részre szakított hazájukat, az 1917-1920-as ukrán államkezdemények elbuktak. A potenciális Ukrajna nyugati része Lengyelországhoz került, és nem volt jó sora. Az ukrán többségű lengyel megyék az ország legszegényebb, legelmaradottabb részei voltak. A kisebbségi nyelvhasználatot, oktatást, kultúrát éppúgy korlátozták, mint az ukrán görögkatolikus és ortodox egyházat. Az ukránok lázadoztak, az 1930-as években terrorcselekményeket is elkövettek, amire a lengyel állam ártatlanok tömegeit válogatás nélkül sújtó megtorló akciókkal válaszolt. Ezt használták ürügyként a szovjetek is az 1939 szeptemberi bevonulásra: ők csak az elnyomott ukrán testvéreket akarták megvédeni. Ám kevés erkölcsi alapjuk volt erre, mert az „ukrán nacionalistákkal” aztán ők is elbántak. Az ő világukban csak azoknak volt helyük, akik az ukránság jövőjét a szovjet kommunista rendszerben képzelték el.

1943-ban a német megszállók, a kommunista partizánok és a lengyel földalatti hadsereg ellen egyszerre harcoló UPA vezetői kiadták a jelszót: lengyelmentesíteni kell a területet. A mai Ukrajna északnyugati részén, Volhíniában több mint 100 000 lengyelt gyilkoltak meg iszonyatos bestialitással. Nem kíméltek asszonyt, gyereket, egész falvakat égettek fel, időnként lakóikkal együtt. Sőt nem kímélték a mészárlást ellenző, a lengyel szomszédaikat segítő ukránokat sem. (Nemrég jelent meg egy lengyel könyv ezekről a lengyelmentő ukránokról, akik megérdemlik a főhajtást.) A lengyel Honi Hadsereg ezt követő bosszúhadjáratainak mintegy 20 000 ukrán esett áldozatul. Ők is jórészt civilek voltak, és velük is kegyetlenül bántak.

Ukrajna 1991-es függetlenné válása óta küzd azzal, hogy mennyire lehet dicső ősként tekinteni a véres kezű elődökre. Sokan, politikusok és „hivatalos” történészek is mentegetni próbálják a borzalmakat, hogy spontán népharagról volt szó (ami nem lenne mentség, de nem is igaz, sok dokumentum igazolja a szervezettséget), és hogy nem is annyi volt az áldozat, hanem kevesebb. Másfelől a lengyelek zöme is képtelen elfogadni, hogy az ukrán nacionalista mozgalmaknak ukrán szemmel nézve minden bűnük mellett is voltak olyan értékeik, amelyeket a mai nemzeti állam talán jogosan becsül.

„Banderista”-e minden ukrán? Természetesen nem. Számos értelmiségi áll ki a megbékélés mellett úgy, hogy mindkét fél a saját nemzete bűneit ismerje el. Hiszen mindkét országban sokan el tudják mondani, hogy a nagyapjukat a másik nép tagjai ölték meg, a megrendítő történeteknek se szeri, se száma, de csupán ezek felhánytorgatásával nem lehet messzire jutni. A lengyel és az ukrán katolikus főpapok is több gesztust tettek. A Lengyelországba dolgozni érkező ukránok zöme pedig nem politizál, nem ismeri a történelmi részleteket, és nem Przemyślt akarja elfoglalni, hanem pénzt akar keresni. Figyelemre méltó különben, hogy az egyébként dühödten oroszellenes lengyel nacionalisták e kérdésben a putyini propagandát szajkózzák. Ugyanis a mellesleg tucatnyi európai szélsőjobboldali csoportot pénzelő Moszkva fasisztázza le a mai ukrán politikai színtér csaknem minden szereplőjét, átlátszó politikai okokból. Másfelől az ukrán politikai vezetők zöme nem érti, hogy árnyaltabban kellene megközelíteni a múltat, és nem mer szembeszállni a jórészt maga felkorbácsolta tömeghangulattal. Jellemző volt, hogy Juscsenko korábbi ukrán elnöknek, aki 2005-ben, Janukovics első elkergetése után jelentős részben a lengyel támogatásnak köszönhette hatalomra jutását, egyik első dolga volt nemzeti hőssé nyilvánítani Banderát.

A lengyel kormányok – bal- és jobboldaliak egyaránt – meglepő bölcsességgel és józansággal kezelték a kérdést, jórészt persze azért, mert az újrasztálinizálódó Oroszországgal szemben mindenki nagy szükségét érzi egy erős és független „közbülső” szomszédnak. Igaz, nekik is figyelniük kell a saját közvéleményükre. Ezért született idén olyan parlamenti határozat Varsóban, amely népirtásnak nevezte a volhíniai vérengzést, amire az ukrán parlament felháborodott ellenhatározattal válaszolt. De a kapcsolatok ennek ellenére viszonylag normálisak.

Annál szomorúbb, hogy a lengyel állam nem áll ki saját ukrán kisebbsége védelmében. Ugyanis míg az Ukrajnából érkező dolgozók és diákok ritkán találkoznak nemzetiségük miatt agresszióval, a przemysli ukránok félnek. Ehhez tudni kell, hogy a háború után nyugat felé tolt lengyel-szovjet határ lengyel oldalán még mindig maradtak ukránok. Az ő többségüket, 150 000 embert 1947-ben erőszakkal kitelepítették, arra hivatkozva, hogy segítették az 1945 után is harcoló ukrán partizánokat. Ez embertelen akció volt, még akkor is, ha nem Szibériába vagy Kazahsztánba hurcolták őket, mint a Szovjetunióban a krími tatárokat vagy a csecseneket, hanem a németektől megszerzett, és a német lakosság elmenekülése vagy deportálása miatt elnéptelenedett Sziléziába és Pomerániába. Ma már sokan elmesélik: szüleik, nagyszüleik évtizedeken át rettegésben éltek, mert akit egyszer kidobtak a saját házából azzal, hogy két óra múlva álljon készen az elszállításra, az élete végéig őrzi ennek a nyomait. De aztán később voltak, akik visszatértek, és ma Przemyśl a már csak 40 000 főre becsült lengyelországi ukrán kisebbség központja. Az ottani szélsőjobboldali csoportok futballhuligánokkal megerősítve rendszeresen megtámadják őket, megzavarják rendezvényeiket. Sokan már nem mernek az utcán az anyanyelvükön beszélni, mert megverhetik őket. „Takarodjatok haza Ukrajnába!” – ordítják „igazi lengyelek” azoknak, akik Lengyelországban születtek, lengyel állampolgárok, és ott van a hazájuk, bár más az anyanyelvük. A városi önkormányzat nem mer fellépni a randalírozók ellen, nem védi meg a kisebbségi polgárait. Érdemes tudni: ez az a város, ahol a 90-es években katolikus hívők tömegei tüntettek az egyébként rajongott lengyel pápa ellen papok vezetésével! És meg tudták akadályozni, hogy II. János Pál visszaadjon az ukrán görögkatolikusoknak egy templomot, amelyet a kommunisták vettek el tőlük, és adtak át a latin szertartású lengyel püspökségnek.

Messzire jutottam a lengyelországi ukrán eperszedőktől és egyetemistáktól, de a történelmi háttér nélkül nem lehet megérteni, miért vált ki szenvedélyeket a szomszéd országból érkezők nagy száma. Az együttélés nem felhőtlen, de mivel a szélsőjobboldalt más esetekben eltűrő, sőt felhasználó lengyel jobboldali kormány az ukránellenességben nem partner, talán nem kell attól tartani, hogy baj éri a vendégmunkásokat és –diákokat. Más kérdés, hogy a történelmi viszályok nyíltabb és becsületesebb tisztázása mindkét országban sokat segítene, és e téren a saját történelmét egy sor kérdésben átírni igyekvő mai lengyel kormányzat nem sok jót ígér.

Domány András

 

 

 

Nyelvek
 
           
Keresés
Lapunkról dióhéjban

AzEst.eu egy független online újság. Szerkesztőinek célja, hogy értékes, hasznos tartalmat továbbítson az olvasói számára. Híreinket négy fő kategóriába soroljuk, ezek a következők: Történelem, Kultúra, Politika, Események és Közérdekű. Cikkeinken túl fellelhető az oldalunkon egy folyamatosan bővülő Képtár is. Bízunk benne, hogy mind az írások, mind a fotók érdekes tartalmat jelentenek majd az újságunkat lapozóknak.

INTERMETAL

Holofon

Naszályfesték Kft.

Uniofol

Rózsa Sándor

Front Grafika

Vác Online

Syba

Richter Gedeon